Post-Pride stressz Orbánéknál

„Bocsánat az idegen szavakért, de a pszichiátria ezt így tartja számon: poszttraumás stressz. Tüneteit legelőször, még a 17. században a jótollú angol naplóíró-politikus, Samuel Pepys írta le a nagy londoni tűzvész után. Az első világháborúban aztán tömegesen észlelték a „harctéri idegsokk” elnyúló hatását, amit az orvostudomány ma »poszttraumás stressz szindróma« néven ismer. Akit nagy trauma, erőszakos megrázkódtatás ér, annak tartós szorongásos zavarai lehetnek. Hol nem tud szabadulni a szörnyű képektől, hol egyfajta védekező mechanizmusként éppen hogy görcsösen kerüli a témát.

Pride óta a tünetek letagadhatatlanok. Ebben a post-Pride állapotban a kormány – ahogy általában a poszttraumás stressz szindróma elszenvedői – lassan alkalmatlanná válik az együttélésre. Ahogy többi betegtársa, már a saját (politikai) családjának is terhére van. Leírja ezt bármely tankönyv: korábbi készségei visszafejlődnek. A mi betegünk pl. azt is elfelejtette, amiben régebben kiemelkedett: már kommunikálni sem tud igazán. Nem döntötte el, hogy az-e a jó, ha beszél a trauma közvetlen kiváltójáról, a Pride-ról, vagy az, ha sürgősen más témákra evez át. Próbálkozik ezzel is, azzal is.

De Nyugaton másokra, a Pride-ok lelkes résztvevőire alkalmazzák, akik a júniusi felszabadult öröm, közösségre találás után a Pride után visszakerülhetnek a hétköznapi nehézségeik közé. Orbánék pedig rég nem a hétköznapi nehézségekkel szembesülnek (azokra – egészségügy, vasút – lassan már nem is igyekeznek orvosságot találni), hanem regnálásuk legválságosabb periódusával. A bukásveszéllyel.”

Nyitókép: AFP/Sergei SUPINSKY